Vajon sikerül-e?

Nem emlékszem, hogy valaha lettek volna nagyravágyó gondolataim vagy elégedetlenségi érzésem az élettemmel kapcsolatosan, mindig féltem az ilyen érzésektől.
Amióta anya vagyok ez az érzés kiegészült azzal, hogy mostmár még elemibb szintről, valahol a gyufaárus lány , a mesevilág mélységéről szemlélem az életemet és adok hálát mindenért amit nap mint kapok az élettől.
Egyre többet gondolok a hidegben való cigizés közben a födél nélküli gyerekekre, azokra akiknek nincs aki azt mondja már szinte hisztérikusan , ha nyilik az ajtó hogy: " csukd be gyorsan mert jön a hideg Borókára", vagy akinek nincs amiben válogatnia, hogy épp melyik meleg kabátot vegye magára, hogy megakadályozza a hideg beférkőzését a kicsi, törékeny testéhez.
De ugyanigy vagyok evés közben az éhező gyerekekkel, játszás közben a játék nélküli gyerekekkel.
Én azért hiszem, hogy ezeknek a gyerekeknek is vannak boldog percük.
Jó volna azért olyan gyerekeket nevelni, akik nem nagyravágyóak, akik az apró dolgokat is tudjak értékelni és hálásak tudnak lenni mindazért amit az élettől kapnak ajándékba.
Vajon sikerül-e?